Több mint egy éve már, hogy szépen becsomagoltam sztaniolos papírba, nagyon gondosan, szép masnival átkötve. Talán azért, hogy sajnáljam kibontani. Fent van egy nagyon magas polcon. Lelkem egyik legnehezebben elérhető szegletében. De igazából nem sajnálom kibontani, hanem félek tőle.
Félek, hogy egyszer ahogy mászok fel erre a magas polcra, rám zúdul minden emlék, a maga szépségével és fájdalmával együtt. Maga alá temet és én megfulladok….és még segíteni se tudnak rajtam, mert nem tudják hol van ez a szeglet, ahol én éppen settenkedem.
Nincs még itt az ideje, de mint ahogy elmenetelének sem volt még itt az ideje, talán megbocsátható, ha az elengedésének sincs. Néha bekukkantok, megnézem, hogy ott van e még? Látom, hogy vár rám. Vár, hogy kibontsam, lecsupaszítsam, belenézzek a legmélyére.
De még úton vagyok, mint ahogy te is….talán egyszer ugyanoda érkezünk. Várj rám!