Vigasztalhatatlanul sír…megvágta az ujját. Anya, anya gyorsan tegyünk rá ragtapaszt, ha nem látom, akkor nem fáj. Előveszem a szuperhősös készletet és beragasztom az alig észrevehető kis karcolást, bár szerinte ez egy tátongó szakadék méretű seb. Elfedem Pókemberrel.
És láss csodát, nincs könny, nincs egy hang se.
Ha nem látom nem is fáj?
Ez csak gyerekkorban vagy így?
Vagy felnőttként is hajlamosak vagyunk inkább nem tudomást venni dolgokról, mert akkor kevésbé fáj?
Van néhány ilyen mondásunk: Amiről nem tudok, az nem fáj, Boldogok a tudatlanok….
Ez valóban így van?
Mikor érdemes a dolgok mélyére ásni?
Meg lehet-e úszni az önismeretet fájdalom nélkül?
A régi traumáink nyoma ott van lelkünkben. Jobb esetben egy beforrt heg emlékeztet rá, hogy ettől is erősebbek lettünk. Rosszabb esetben egy gennyedző, fájdalmas, lüktető sérülés, mely nem tud addig beforrni, míg ki nem tisztíjuk a sebet.
A döntés a te kezedben van, mikor és hogyan téped le a ragtapaszt.
Hagyod hogy megszellőzzön a seb és gyorsabban gyógyuljon? Tudsz és akarsz-e róla beszélni?
Rajtad múlik….