Segítséget kérni, kapni és elfogadni….
Ereszd át magadon ezt a szót, segítség…… neked mi jut róla eszedbe?
A legtöbb embernek, az hogy baj van. Mert ha baj van segítség kell! Help me! – mondja az angol is. Segíts nekem! Ti mikor mertek segítséget kérni?
Nyilván vannak olyan dolgok, amikor vészhelyzet van és komoly orvosi beavatkozás szükséges, de bennem ott is felmerül a kérdés, hogy kéri az ember, vagy automatikusan kapja a segítséget.
Mert kérni nagy dolog ám, az élet bármely területéről is van szó. Ha segítséget kérünk, akkor valamilyen szinten elismerjük, hogy ez nekünk nem megy, vagy legalábbis vannak olyanok, akiknek jobban megy, mint nekünk.
Az első bökkenő itt van. El tudjuk e fogadni, hogy nem vagyunk mindenhatóak, hogy energiáink végesek, és bizony vannak olyan életterületek, amihez mások jobban értenek?
Ha mondjuk ezen a szinten túlmegyünk, akkor a következő, hogy kitől kérünk segítséget? Ki az, akit méltónak találunk erre a feladatra? Ha például veszünk egy gyereknevelési problémát, akkor felvetődik bennem, hogy anyukámtól, barátnőmtől, pedagógustól, szakembertől, védőnőtől kérek-e tanácsot? Mert ha kérünk, akkor kapunk is ha tetszik, ha nem. Legyen az pozitív vagy negatív. Sokan azért nem merik személyesen elismerni, hogy segítségre van szükségük, mert attól tartanak, hogy akkor alkalmatlannak tartják őket.
Ilyet mondott nekem a múltkor egy anyuka. Félek elmondani, bárkinek is, mert szinte hallom a fülemben, hogy azt mondják milyen anya az ilyen…
Szerintem okos! Mindannyian a legjobbat akarjuk családunknak, gyerekünknek és ha ehhez az kell, hogy külső segítséget kérjünk, akkor sincs semmi. A lényeg a végeredmény!
Vannak, akik nem merik ezt megtenni és inkább a személytelen fórumokon álnévvel teszik fel a kérdésüket, ahol aztán boldog-boldogtalan osztja a jobbnál jobb tippeket.
Azzal persze nincs gond, ha valaki elmeséli neki mi segített, de amikor elkezdik lekezelni a másik kommentelőt, hogy ez nem jó, mert hát az….. és kialakul egy kommentháború az nagyon romboló tud lenni.
Nyilván annak a veszélye, hogy sok helyről kapunk sok választ az meg van akkor is, amikor személyesen érdeklődünk. Nekem az egyik személyes példám, amikor ott voltam első kisfiammal a kezemben és a szoptatás volt életünk akkori legnagyobb kihívása. Na ott aztán mindenki más mondott. Csak is igény szerint, csak is három óránként…..ha ezt teszed rossz lesz a gyereknek, ha azt teszed hasfájós lesz. És mást mondott anyukám, a védőnő, az orvos és mást kívánt meg a gyerek is. Én jelen esetben nem kértem, de mégis óhatatlanul kaptam a „jobbnál jobb” tanácsokat. Ilyenkor nagyon el tud bizonytalanodni egy kezdő anyuka.
De nem lesz ez sokkal másabb, hogy mikor adjam, vagy adjam e bölcsibe? Melyik ovit, iskolát válasszam? Mikortól járjon sportra? Stb. stb.
Én megtanultam figyelni, hallgatni, kedvesen bólogatni. Mindenkitől meghallgattam minden információt, majd figyeltem magam, a gyerekem és igyekeztem a számunkra legmegfelelőbb dolgokat kiválasztani.
Nekem ami tanúság volt eddigi életem során:
Érdeklődőnek, nyitottnak kell lenni, mert sose tudni mi segíthet.
Nem szabad ítélkezni, mert nem tudhatjuk a másik milyen helyzetben van.
Meg kell próbálni a számunkra leghitelesebb emberekkel körül venni magunkat és akkor nem kell meginterjúvolni az egész várost egy adott kérdésben. A sok információ csak elbizonytalanít.
Az elfogadás
Ha eljutottunk arra a szintre, hogy kérünk és kapunk, akkor ott van még az elfogadás. Maradjunk a gyereknevelésnél. Ott van szemünk fénye. Mondjuk viselkedési problémák vannak vele az oviban, amit jelez az óvónő és kéri, hogy vigyük el egy szakemberhez. Már itt van olyan, aki felháborítónak tartja a feltételezést és elutasítja.,de vannak olyan szülők is természetesen, akik együttműködőek és elviszik a megfelelő helyre a gyereket. Van, hogy a szakember felhívja a figyelmünket arra, hogy ahhoz, hogy valami jobban működjön, változtatnunk kell a család szokásain, vagy részt kell venni egy tanácsadás sorozaton, vagy többet kell foglalkozni a gyerekkel.
Itt is lehet támadóan fellépni, de ugyan mire megyünk vele? Nyilván pokoli nehéz elismerni, és elfogadni, hogy bizonyos dolgokat másként kell csinálnunk, de ha félre tudjuk tenni az egonkat és felül emelkedni azon, hogy nem vagyunk tökéletesek (csak törekszünk rá), akkor minden résztvevő nyerhet a helyzetből. A gyerek, a szülők, a szakember, a pedagógus.
A legismertebb felső vezetők is arról híresek, hogy bizonyos részterületekre maguknál sokkal hozzáértőbb embert vesznek fel, mert az eredmény számít és ha ehhez egy csapat kell, akkor az a legjobb kollégákból álljon össze. A család is lehet ilyen. Apuka jól tudja logisztikázni a gyerekeket, a mama szívesen fogadja őket szünidőben, a nagynéni szeret velük különprogramozni, anyuka pedig igazi felső vezető, aki összefogja a csapatot és megfűszerezi a szeretet energiájával.
Már a Bibliában is ez áll
„Máté 7:7-8 Hungarian Károli (KAR)
7 Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.
8 Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”
www.kecskesildi.hu