Ezt legtöbbször edzőktől szoktuk hallani, akik a fizikai fejlődés reményében mondják: ha nem fáj igazán, nem is csináltál semmit.
De ez vajon a lelki állóképességünkre is igaz? Egy általam mélyen tisztelt pszichológus szakember mondása: „hogy szenvedve lehet fejlődni, lelki értelemben is”. De nehéz ezt a gondolatot magunkévá tenni, egy olyan világban, ahol nincs idő a fájdalomra. Kapkodjuk a fájdalomcsillapítókat, anélkül, hogy megnéznénk mi a valódi oka a fájdalomnak, mit akar üzenni a testünk. Nem hagyunk időt a gyógyulásra. Ha elromlik valami, azonnal veszünk másikat.
A felgyorsult világban, kinek van ideje szenvedni? Viszont, akkor fejlődni sincs idő?
Mindenki beleveti magát ezerrel az önismeretbe, de leginkább a könnyen fogyasztható facebook posztokba, előadásokba, ahol gyors instant megoldást remélve igyekszik választ találni a kérdéseire. Kevesen mernek egy hosszabb egyéni folyamatot vállalni, annak minden szépségével, és nehézségével együtt.
Ki az, aki le mer nézni a bugyor aljára, és egy nehéz élethelyzetben fel meri tenni a kérdést, hogy ebben hol van az én felelősségem?
Ki az, aki eltudja ismerni, ha hibázott?
Ki az, aki bocsánatot tud kérni?
Ki az, aki elgondolkodik azon, hogy mit kellene máshogy csinálni, hogy legközelebb ne kerüljön ilyen helyzetbe?
Ez mind idő, és sokszor fájdalmas felismerés.
Nem vagyunk tökéletesek, de törekedhetünk arra, hogy jobbá váljunk.
Ezt mindannyian tanuljuk, te is, én is
Ha segítségedre tudok lenni, keress bátran!