A nap, amikor rájössz mindhez IS értesz. Bezárult az ajtó, nincs segítség. Egyszerre leszünk tanítónők, informatikusok, pékek, szakácsok, kertészek, fodrászok, cukrászok, takarítónők és onlányok.
Mert ha nagyon akarunk, mindent meg tudunk csinálni, nyilván nem olyan színvonalon, mintha világ életünkben ezt csináltuk volna, de a szükség nagy úr.
Alapvetően az ember társas lény, így igényli az interaktivitást, ami most kimerül az online térben való bóklászásban. Persze vannak extrovertált személyek, akik most nagyon nehezen élik meg ezt az időszakot, és vannak introvertáltak, aki meg lubickolnak a helyzetben. Nem vagyunk egyformák.
Ebben az új és bizonytalan helyzetben, az a legnehezebb, hogy nem tudjuk meddig tart. Nem tudjuk meddig kell kitartani. Olyasmi lehet, mint egy hajótörött hánykolódása a tengeren, aki csak várja várja a szárazföld megjelenését, de nem tudja mikor jön az el. Az élet tengere is ilyen most, hánykolódunk és reménykedünk.
Mindenkinek meg van a maga nehézsége.
Az egyedülállóknak a magánnyal kell megküzdeniük.
Azok, akik elveszítették a munkájukat, a létbizonytalansággal.
A családosoknak, ahol van iskolás korú gyerek, a digitális oktatás adta rengeteg feladattal.
Az öregeknek a fenyegetettséggel, hogy baj történhet velük.
Úgyhogy nincs jó vagy rossz, mindenki küzd az elemekkel.
Sok értekezés látott már napvilágot arról, hogy miért kaphatta ezt a kihívást az emberiség. Biztos olvastátok őket. A változáshoz és az új szokások kialakításához viszont idő kell. Nem tudjuk, hogy ez a tanító mester mit gondolt, meddig okít minket, de semmi mást nem tehetünk csak alázattal figyeljük a történéseket, minden tőlünk telhetőt megteszünk és megpróbáljuk a legjobb dolgokat kivenni ebből a folyamatból.
Szóval dobott az élet egy citromot, csinálj belőle limonádét…főleg ha betankoltál cukorból.
Vigyázzatok magatokra!