Valahol ott a gyomor és mellkas között érzem azt a szorító érzést, amit a bizonytalanság kelt bennem.
A mi lesz, ha mondatok, már mindenütt ott vannak. Bekúsztak életünk minden színterére. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, ami ennyire meghatározta a mindennapokat és ennyi életet befolyásolt. Azt hiszem kimondhatom, ez egy modern kori háború, csak nem látjuk az ellenséget.
Az olyan embereknek, akik tervezgetősek és legalább 3 hónapra, de lehet, hogy fél évre be van osztva az idejük, mert úgy érzik biztonságban magukat, azoknak most nagyon nehéz. De mindenkinek az. Kiszolgáltatott helyzet ez.
A gyerekeknek nem volt ballagásuk. A most elsőbe induló gyerekemet nem kísérhetem fel első nap az osztályterembe. Elengedem a kapunál és bízom benne, hogy ő rugalmasabban kezeli a helyzetet, mint én, aki aggódva gondol arra, hogy milyen rituáléink voltak az ovinál.
Hát fiam fel kell nőni, nem csak neked, anyádnak is. És sok mindenki másnak. Ez az időszak próbára teszi az idegeinket, a türelmünket. Persze tudjuk, hogy inkább ez, mint megint hosszan itthon kínlódni online….de akkor is ott van a keserűség.
A rugalmasság és alkalmazkodókészség kézen fogva kell, hogy járjanak, hogy átvészeljük ezt az időszakot. Napról, napra kell élni, mert egyik nap még mehetsz valahova, másik nap már nem. Egyik nap még dolgozhatsz, másik nap már nem.
A leggyakrabban elhangzó mondat, hogy HA LESZ és HA MEGENGEDIK
-
azt hogy dolgozzunk
-
azt hogy szórakozzunk
-
azt hogy évet nyissunk
-
azt hogy lakodalmazzunk
-
és még sorolhatnám
Olyan ez mint egy sci-fi a moziban. Csak itt érdekesen alakul a szereposztás. Főszereplő és rendező is egyben: Covid/hatalom, statiszták: mi vagyunk. Én tuti nem vennék jegyet erre a filmre, de mégis beválogattak minket. Hogy mi lesz a vége nem tudom, de akarom, hogy vége legyen.
Hogy mit tehetünk? Kitartás, rugalmasság, összefogás, egymás bátorítása, tolerancia….Ennyi.