Amikor gyermeket vártam az utolsó hetekben rám tört a fészekrakási ösztön és minden lehetséges dolgot, ami a gyerek fogadásával kapcsolatos rendbe raktam. Bár nyilván akkor már nyolcszázhuszonötödjére kimostam a kis ruhákat, áttakarítottam a szobát, megigazgattam a kiságyat, újra átnéztem az összes babholmit és a többi és a többi.
Állítólag ez egy teljesen normális viselkedésmód. De a helyzet az, hogy nálam nem múlt el teljesen. Egy hét múlva iskolába megy a nagyobbik fiam, és ugyanez az érzés fogott el. Már hónapokkal ezelőtt beszereztem mindent, de most újra és újra átfutom őket, pakolom jobbról balra őket, századjára átfutom, hogy meg van e minden. Már érzem, hogy az egész házat ki fogom suvickolni, mintha bármit is számítana, hogy frissen mosott ágyneműben kell lefeküdni az első iskolai nap után az én nagy fiamnak, na meg már akkor persze az egész családnak.
Gondolkoztam rajta miért csinálom ezt az egészet? Miért fontosak nekem ezek a rítusok? És arra jutottam, hogy amellett, hogy rendben rakom a környezetem, rendbe rakom a lelkemben is a dolgokat. Hisz bevallom ugyanúgy mint a születése előtt, most az iskola kezdés előtt is van bennem egy természetes félelem az ismeretlentől. Ezt pedig úgy élem meg, hogy kontroll gyakorlok a felett, ami felett lehet, ez pedig az előkészületek.
Így ad egyfajta biztonságérzetet, ami elviselhetőbbé teszi az új helyzet elfogadását. Érdekes dolgok ezek, de az én lelkem így nyugszik meg. Így leszek kiegyensúlyozott, így tudom maximálisan támogatni a fiamat is.
Mert, ha anya jól van mindenki jól van!