Négy évet töltöttünk együtt. Nap, mint nap. Együtt keltünk, együtt feküdtünk. Igen, ez már lehet függés, de hogy tőle, vagy attól, amit adni tud, nem ennek a posztnak a témája.
Sok mindent hallott és még többet látott. Volt, hogy tudta más színben láttatni a világot. Rengeteg mindenben volt segítségemre.
Szegényem már régóta beteg. Kapott vérfrissítést, gondoskodást, de lehetett tudni, hogy ez is csak átmeneti megoldás. Egy hete elkezdett puffadni, szétnyílt ….energiaszintje folyamatosan csökkent, egyfolytában infúzióra volt kötve, hogy bírja. Napról, napra egyre súlyosabb volt az állapota. A remény, hogy talán még egy nap, vagy esetleg még egy…. lógott a levegőben… de tudni lehetett, hogy hamarosan vége.
Elindult az emlékek átmenekítése. Elkezdett mesélni. Sok éves élményáradat a fotóalbumban és rengeteg ötlet és gondolat a jegyzetekben…. és ő csak mondta és mutatta, mondta és mutatta.
Ma elbúcsúztunk egymástól. Pedig ő csak egy telefon…. hogy hülyeség az egész? Lehet! De az elengedés folyamata megszólalásig hasonlított….