Lehetséges, hogy rosszul van ütemezve az élet? A mai világban, úgy kellene egyszerre helytállnunk minden fronton, hogy találjuk meg álmaink párját, házasodjunk, vállaljunk gyereket, közben persze higgyük el, hogy amíg mi otthon babázunk tárt karokkal várnak vissza a munkahelyünkre és nem szalad el mellettünk a világ. De mindeközben legyünk személyiségünk teljes tudatában, ismerjük magunkat, tudjuk mit akarunk magunktól és a világtól, teremtsünk egzisztenciát. Nagyjából ez az időszak 25-35 éves korunkra tehető. Tehát van 10 évünk, ami elég szűkösen hangzik.
Én 27 évesen lettem anya, ami ahhoz képest késő, hogy édesanyám 17 évesen szülte bátyámat, ahhoz viszont korai, hogy még elég nagy katyvasz volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok valójában. Félre értés ne essék, dolgoztam ezerrel, éltem a hétköznapokat, tanultam, dolgoztam, fejlődtem, de mégis volt bennem egy űr….. Most már tudom mi volt ez az űr. A lelkem legmélyebb bugyrainak, a legalapvetőbb működésmódom megismerése. Mert persze mindenki működik valahogy. Vannak, akik egy életet le tudnak úgy élni, hogy nem kíváncsiak erre. Ők elvannak a felszínen. Sokszor ez egy tökéletes megoldás arra, hogy ne kelljen szembenéznünk magunkkal, amikor lehet okolni a világot, aki összeesküdött ellenünk, a szemét főnököt, a politikát és mindent, amire látszólag nincs hatásunk.
Az én esetemben, az volt a rémisztő, hogy a nagy felismeréseim időszakában már gyakorló anyuka voltam. A nálam sokkal okosabbak, azt mondták, hogy az alapvető működésmódunkat nagyjából 7 éves korunkig rögzítjük, utána már csak csekély mértékben változik, csiszolódik. Erre én bepánikoltam, hogy te jó ég, akkor már csak egy évem van, hogy a fiam, valami értéket kapjon tőlem. De rá kellett jönnöm, hogy olyan nincs, hogy mindent tökéletesen csináljunk.
Képtelenség, hogy ne hibázzunk.
De mi számít hibának?
Ez minden embernél mást jelent. Van aki a túlaggódásba betegszik bele, van aki a fene nagy szabadságban nem tud kontrollt tartani, van akinek az elfogadással lesznek gondjai. Nincs olyan recept, amit felírva kaphatunk egy szuper gyereket.
Olyan van, hogy a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk, aztán meg majd kiderül, hogy ez mire volt elég. Lehet hibáztatni a szüleinket, hogy ezt meg azt tettek, de ne feledjük, mindenki mögött van egy történet, hogy akkor és abban a szituációban ő miért viselkedett úgy. Elfogadni nem könnyű, de ha már csak elgondolkozunk azon, hogy az ő szemszögükből, hogy néz ki a sztori, akkor talán a megértés is könnyebb lesz.
Szóval azt, hogy mit és hogyan teszünk rengeteg mindentől függ. A gyereknevelésben talán az a legnehezebb dolog, hogy csinálunk valamit, amiről majd kb. 15-20 év múlva derül ki, hogy jól csináltuk e. Én azt érzem, hogy nem lehet és nem kell tökéletes szülőnek lenni, elég ha emberiek vagyunk, akik mernek hibázni, de elismerik ha tévedtek, akik nem zárkóznak el a fejlődéstől, akik nyitottan állnak gyerekeikhez és a világ dolgaihoz.