Van az a mondás, hogy: „A saját árnyékától is megijed”. Nagyon igaz. Ugyanis a sok ember a saját árnyékszemélyiségétől fél a legjobban, hogy valami olyan derül ki róla, ami számára is kellemetlen, vagy éppen jó mélyre van ásva, hogy ne kelljen vele szembesülni.
De miért is van ez így?
Főleg a mai világban, amikor elterjedt a social media világa, megszokott, hogy az emberek csak a szebbik felüket mutatják. Végig pörgetve az oldalakat, tökéletesebbnél tökéletesebb embereket látunk a nap bármelyik szakában. Ez viszont bekúszott a hétköznapokba is, és nem feltétlenül a külsőségekről beszélek. Nagyon kevesen merik felvállalni, hogy szoktak dühösek lenni, csalódottak, hogy vannak napok, amikor semmi nem jön össze, vagy épp aznap nincs kedvük kiszállni az ágyból. Olyan, mintha a negatív érzelmek tabusítva lennének. Pedig ugyan olyan velejárói az életnek, mint a pozitívak. A világ tele van ellentét párokkal élet-halál, apály-dagály, nap-hold és ugyanilyen, hogy vannak jó és rossz dolgok is. Nem lehet mindig minden jó. Kell egy kicsit a másikból is tapasztalni, hogy tudjuk értékelni a jót. Illetve el kell tudni fogadni, hogy például a düh is egy teljesen természetes érzés. Nyilván tudni kell kezelni, de a megélése ugyanolyan fontos. A nem megélt érzések, elfojtások meg tudják betegíteni a lelket, ami aztán kihat mindenre. Hiába akarunk tehát mindenkinek megfelelni, hiába akarunk mindig jófej, örök optimista embernek tűnni, meg kell tudni élnünk a negatív érzelmeket is, mert így lesz egészséges a személyiségünk.