Mindkét gondolat közel áll hozzám.
Én, aki az őszinteséget tűztem ki zászlómra, sokszor Jeanne d’Arc-ként igáztam le a környezetemet gondolataimmal, „építő” kritikáimmal.
Megharcoltam az igazamért, de valahogy mégis sokszor elmaradt a diadalmenet. Mert hogy egy hőst, éltető tömeg vesz körül, de én mégis sokszor egyedül maradtam. Nem értettem. A diadal mámorától megrészegülve….csak álltam és nem vettem észre, hogy az élet nem minden területe egy harcmező, ahol harcolni kell az igazságért.
Vannak olyan helyzetek, ahol a hallgatás segít. Nem a meghunyászkodás, nem megalázkodást, hanem a bölcs hallgatás. Amikor nem azzal kerekedsz felül, hogy te megmondod a tutit, hanem azzal, hogy megvárod, a másik jöjjön rá. Indulatból válaszolni ösztön cselekvés, de az ember pont azzal emelkedett ki az állatvilágból, hogy tud az ösztönein uralkodni. Akkor ezt miért ne tennénk meg, ha épp egy vitáról egy sértődésről egy megmondásról van szó. El lehet mondani a véleményünket akkor is, amikor már lehiggadtak a kedélyek és persze, ha egyáltalán kíváncsiak rá. De van olyan is, hogy a szavak útban vannak és akkor nem marad más, mint egy érintés, egy ölelés, vagy csak a bölcs hallgatás.
Ti hogy álltok ezzel? Melyik cím illik rátok jobban?