Ahogy képet kerestem ehhez a bejegyzéshez, folyamatosan természetképek bukkantak fel. A pók türelmesen szövi hálóját és várja, hogy belerepüljön valaki, hogy ő ételhez jusson. A macska, vagy a sólyom, akik szintén hosszú ideig képesek lesben állni, hogy elkapják zsákmányukat, mert ha nem találják el a jó pillanatot és elkapkodják, akkor pórul járnak. De a közmondás is azt mondja, hogy a türelem rózsát terem, ezzel is azt sugallva, hogy ha meg tudod várni a megfelelő pillanatot, akkor valami jóban lesz részed. Miért megy ez mégis oly nehezen?
Végül egy saját fotót választottam, mert ez nagyon jellemző a mi családunkra. Én köztudottan türelmetlen ember vagyok. Nyilván találtam már rá magyarázatot, csillagjegy, családi mintázat stb. De a tényen nem változtat, hogy a „majd” és a „még” szavak elég ritkán fordulnak elő a szótáramban. Azt gondolom, hogy emögött az is áll, hogy azt a bizonyos jót minél hamarabb akarom.
Azt hiszem nem vagyok ezzel egyedül a világon, de mégis el kell ismerni, hogy nem
egyszerű az együttélés a családban, ha különböző temperamentumú egyéniségek laknak együtt.
Nyilván a párválasztásnál mi döntünk, kivel leszünk együtt, bár az elején más színben látjuk a világot és ez félrevezető lehet.
Két temperamentumos, türelmetlen ember ki is olthatja egymást, de lángolhatnak ezer
fokon is. Ha az egyik ilyen, a másik olyan, akkor jobb esetben kiegészítik egymást, rosszabb esetben egymás agyára mennek. Ha pedig mindkét fél türelmes, figyelmes, odaadó….na akkor van talán a csoda kategória, ami nem terem minden bokorban.
Viszont az, hogy milyen gyermek születik a családba, és az milyen csomaggal jön, az kiszámíthatatlan!
Vannak gyerekek, akik olyanok, mint a nagykönyvben, mindent megadott időre csinálnak (kúsznak, másznak, ülnek, járnak) és vannak az olyan gyerekek, akiknek eszük ágában sincs így cselekedni. Már a temperamentum, és az hogy kit milyen természetű gyereknek vártak befolyásolja a kötődést a szülő és gyermek között, ami később hatással van az összes emberi kapcsolatunkra.
Véleményem szerint a gyerekek a legnagyobb tanítómesterek a szüleik életében.
Az én életemben a kisebbik fiam az, aki engem türelemre tanít. Soha semmit nem úgy, nem akkor csinál, mint ahogy várnám. De az évek alatt megtanultam elfogadni, hogy őt nem lehet siettetni, ő majd tudja. Én pedig a fejem tetejére is állhatok, tarthatok motivációs előadást, lehozhatom neki a csillagot is az égről, ha ő nem akarja, akkor az nem úgy lesz.
Azt gondolom, hogy a türelem és elfogadás fejleszthető, viszont annak, aki nem ilyen
beállítottságú egy élet hosszig tartó folyamat. Viszont óriási büszkeség, amikor sikerül és olyan jól eső érzés, amikor egy mosoly kíséretében átsuhan az agyunkon, hogy néhány éve még ezen, vagy azon hogy kiakadtam volna.
Ti, hogy vagytok ezzel?
Magatokkal vagy másokkal kapcsolatban vagytok türelmetlenek?
Szerintetek a türelem előre hajtja az embert, vagy hátráltatja?