Egyszer az édesapám, amikor olyan tizenhat lehetettem azt mondta, hogy most már döntsem el, hogy a nőnapot, vagy a gyereknapot akarom ünnepelni, mert a kettő együtt nem megy. Ettől függetlenül mai napig felköszönt mindkét ünnep alkalmával. 🙂 De a felvetés jogos. Ha felnövünk, akkor automatikusan nők leszünk?
Szerintem nem a korral válunk nővé, hanem ha le tudtunk válni a szüleinkről, felelősséget tudunk vállalni a döntéseinkért, ha valahogy sikerül működtetnünk azt a kis varázslatot, amit csak a nők tudnak.
Egyesek úgy vallják, hogy akkor lehetünk nagybetűs nők, ha van mellettünk egy férfi, aki ezt kihozza belőlünk. Szerintem egyedül álló nőtársaim ezzel nagyon nem értenek egyet, és valóban nem csak akkor kell ragyogni, amikor ragyogtatnak, hanem tudni kell a belső fényünket használni. Tény és való, hogy amit annak idején az édesapánktól kellett, hogy megkapjunk, azt jó ha felnőttként egy társtól kapjuk meg, de ez is több sebből vérzik. Mi van ha gyerekként sem kaptuk meg? Nem mi voltunk apa szeme fénye, nem hallottuk, hogy te vagy a legszebb, legokosabb kislány a világon. Akkor el tudjuk magunkról hinni?
Neked mi kell ahhoz, hogy elhidd egy fantasztikus nő vagy?
Legyen szó a bennünk élő amazonról, Madonnáról, kurtizánról, vagy anyáról, mind ott van legbelül, csak minden élethelyzetben mást működtetünk. Kivont karddal meg tudjuk vívni a hétköznapi csatákat, tudunk csábítani, tudunk bölcsen viselkedni, és tudunk gondoskodni.
Szóval ha kapsz ma virágot, ha nem, húzd ki magad, veregesd meg a vállad és légy büszke arra, hogy NŐ vagy!